Oké, ez egy futóblog. De miért írok a futásról?

Az én fő motivációm a motiváció. Vagyis arra szeretnélek ösztönözni, hogy mozdulj ki a magad kis világából, a tennivalók sokaságából, ha úgy tetszik: a komfortzónádból, és gyere futni. Fizikailag és lelkileg is kikapcsol, feltölt, helyrebillent, ráadásul egészséges, menő, vagány. Sokkal jobb, mint elhízni, ellustulni, bevenni a "férfi száz kiló fölött kezdődik" hülyeséget, elhinni, hogy nincs időd rá, vagy éppen irigykedve/gúnyolódva nézni azokat, akik sportolnak. És sokkal jobb, mint este tizenegykor enni, cigizni, nem aludni, gyógyszert szedni magas vérnyomásra, aztán félidőben értelmetlenül meghalni. Nyilván a futás nem életbiztosítás, bárkivel történhet tragédia, ám annak, aki fut, több esélye van a normális életre.

Persze, nem kell mindenkinek futni. Ha karatézol vagy biciklizel, rendszeresen túrázol, esetleg táncolni jársz - hajrá, csináld. Érezd jól magad tőle, váljék egészségedre, töltsön fel minden alkalommal. Engem a futás ragadott magával. 

A futással való kapcsolatom nem tegnap kezdődött. Valahogy úgy voltam vele, mint a szerelmespár, akik ismerték ugyan egymást a suliból, sokszor beszélgettek, néha együtt buliztak, de csak évek múltán esett le nekik, hogy a másik az Igazi. Én világ életemben sportoltam: általánosban sport tagozatra jártam, évekig versenyszerűen atletizáltam, és persze fociztam. Rengeteget mozogtam, mivel nem volt autónk, mindenhová gyalog mentem, sokat bicikliztem, túráztam. Soha nem volt gond a testsúlyommal vagy az erőnlétemmel. Aztán gyülekezeti lelkipásztor lettem, és az életmódom megváltozott. Megindult az "elpaposodási folyamat:" a lelkészi (és annak gondolt, vagy csak nyakamba varrt) feladatok garmadája, a kötetlen (értsd: állandó) munkaidő, a helytelen táplálkozás, a kevés pihenés és az ezzel járó stressz megtette hatását. Elsőként elkezdtem szépen hízni, aztán jöttek sorban az ijesztő fizikai tünetek. Próbálkoztam a focival újra, de legnagyobb megdöbbenésemre pár perc után kifulladtam. Elkezdtem futni többször is, de nagyon nem esett jól - így aztán abba is maradt.

Évekig voltam ebben a lehetetlen állapotban, aztán egyszer csak történt valami, ami áttörte a gátat. Hiszem, hogy a Jóisten látta elérkezettnek az időt arra, hogy teljesen új utakra tereljen. Amikor ez megtörtént, elhatároztam, hogy változtatni fogok: elengedek mindent, amire semmi szükség, de megragadok mindent, ami nélkülözhetetlen. Elkezdtem futni, előbb csak azért, mert kellett valami mást csinálnom, aztán azért, hogy a mindennapi feszültséget valahogy kiadjam magamból. Eleinte a legjobb rockzenékkel felvértezve, később csendesebben, figyelve a külvilágra, magamra, Istenre. Az első lépések, a nehezen legyőzhető (kilo)méterek után azt vettem észre, hogy könnyebben megy a futás, és kezdenek kicsit könnyebbek lenni a mindennapok is. Persze, a futás önmagában nem oldott meg mindent, de hozzásegített ahhoz, hogy minden mást igyekezzek rendbe tenni magam körül.

Az első lépések óta eltelt tíz év. Elkoptattam jónéhány futócipőt, lefutottam több ezer km-t, sok versenyt, félmaratont, maratont (szám szerint hatot) teljesítettem. Hálás vagyok érte, hogy egészséges vagyok és a futás iránti szeretetem változatlanul megmaradhatott. Bízom benne, hogy ki is tart nagyjából életem végéig!